Csütörtökön megjártuk Pestet, részt vettünk Bellával egy eleganciával, dizájnnal és persze szusival átitatott fogadáson, a Toyota legújabb hibridjének, a C-HR bemutatójára látogattunk.

Toyota C-HR Fachion Night, színpadon az est főszereplője

Toyota C-HR Fashion Night, színpadon az est főszereplője

Nem lehetett panaszunk

Nem lehetett panaszunk

Az estnek a Várkert Bazár adott otthont, igazán remek fogadtatásban volt részünk, a házigazdák minden jóság-bőséggel elláttak minket. A rendezvény színpadán kezdetben magányosan álldogált a főszereplő, egy Toyota C-HR, ám nem kellett sokat várni, hogy Sebestyén Balázs is csatlakozzon hozzá, és elmesélje, mennyi nagymamát gázolt már el a saját hibrid Lexusával – az autó csendességének köszönhetően. Balázs rövidesen felkonferálta a Toyota Central Europe alelnökét, Alain Dujardynt, és a magyarországi képviselet igazgatóját, László Richárdot. Ők igazán lenyűgöző számokkal mutatták be a Toyotát azon keveseknek, akik talán nem ismernék, igazából bebizonyították tíz percben, hogy tulajdonképpen a világ a legnagyobb autómárkáját képviselik. A formaságok után a NUBU divatbemutatóját láthattuk a kifutón a legújabb és (a kocsihoz illően) legformabontóbb öltözékekkel. A szervezők az egészet megfejelték egy Király Viktor koncerttel, akit egyébként a Toyota márkanagykövetének neveztek ki, majd ha már ott volt, gyorsan hozzá is vágtak egyet.

Fiatalos, lendületes, merész

Fiatalos, lendületes, merész

A Toyota C-HR (Coupe HighRide) egy fiataloknak szánt, feltűnő, kirívó, divatos gép, amely még az én ifjú, ámde régimódi szívemet is majdnem elrabolta. Egy minden porcikájában, minden részletében igazán figyelemfelkeltő városi terepjáró. Igaz, jómagam már alapvetően magával a fogalommal sem értek egyet, szóval mondjuk úgy, hogy divatautó, viszont amire kitalálták, arra igazán jó: Látványos.

Elérhető 115 lóerős, 1,2 literes turbómotorral, manuális és automata váltóval, valamint ugyebár a 122 lóerős benzines – elektromos hibrid hajtással, ám ebben az esetben csak automata váltóval. Ezeket az est folyamán sajnos nem volt alkalmam kipróbálni, be kellett hát érnem a prospektusokkal és a kocsi látványával, kényelmével.

Minden részlet aprólékosan, szépen kidolgozva

Minden részlet aprólékosan, szépen kidolgozva

Kétségkívül figyelemfelkeltő

Kétségkívül figyelemfelkeltő jelenség

Kívülről leginkább merésznek nevezném azt, amit látok: a klasszikus formákhoz szokott szememet minden egyes részlet külön meglepi, ha véletlen az összkép elsőre nem taglózna le.

Előre leszögezném, hogy 193 centi magasságommal talán én voltam a legalkalmasabb alany az utastér tesztelésére, hozzám képest mindenki más csak szubjektíven jelezte a tágasságát.
Amikor beültem, – igen, befértem – a fejem kényelmesen mozgott, a vállam, lábam is szintén, az ülésben pedig nem éreztem, hogy bármikor is elfáradhat a hátam. Viszont a műszerfal, és amúgy az egész belső tér dizájnjától kissé zsúfoltságérzetem támadt odabent. Egyenként minden elem nagyon szépen, az utolsó részletekig aprólékosan ki van dolgozva, ám nekem összességében töménynek tűnt. Az anyaghasználat igen kevés kivétellel ugyancsak remek, viszont az anyagok sokfélesége is zavart. Az a bizonyos gyémántminta, amelyet – mint az autó vonalait is – a gyémánt formája ihletett, sok helyen visszaköszön. Egyből a fényes, karcosodó, ujjlenyomatszedő műanyag, a rücskös műszerfal-műanyag, az elegáns öltésekkel tarkított kárpit, az – igaz, választható – félbőr ülés, valamint a feltűnő, kéken „világító” díszcsík mellett. Elég lett volna, ha ezek közül kiválasztanak a dizájnerek két-háromfélét, és azokból kombinálnak ízlésesen össze egy kényelmes utasteret, mert azért a fiatal generáció képviselőinek is van ám ízlése, amely nem minden esetben egyenlő a tízévesekével.

dsc_4100-2

Kapcsolókból, gombokból nincs hiány, nekem minden kényelmesen kézre állt, ami csak kellett. A műszerfal közepén egy 8”-os fedélzeti masinával néztem farkasszemet, ami – meglepően bár – de cseppnyit sem takar ki a látótérből. Persze a kütyük száma a felszereltség függvényében változhat.

Csak nekem tűnt zsúfoltnak?

Csak nekem tűnt zsúfoltnak?

A legnagyobb szívfájdalmam elől a rekeszek hiánya volt. A sofőrnek és mellette utazó anyósának be kell érnie összesen pár pohártartóval; a kartámla alatt rejtőző nagyobb térképtároló dobozzal; egy, az első merészebb elindulásnál mindent a lábam alá dobó kicsike peremmel a kormány mellett, valamint egy kesztyűtartóhoz képest nem túl tágas kesztyűtartóval. Ráadásul, ha utóbbit ki kell nyitnia anyukának, igencsak mélyre kell hajolnia, és hát szegény, még ha meg is találta a gombot(igen, gombot!), amivel szezám-tárul, nem biztos, hogy ki tudja nyitni a saját lábszárától. Gyakorlatilag percekig kerestük Bellával, pontosan hol is nyílik a tároló.

Értem én, hogy nem családi kocsi, de azért lehetne praktikusabb is. Lássunk egy reális szituációt: Vagányan, harminccal a tenger Balatonparton a lányok között, persze az anyós ekkor nincs ott, aztán ugye hát mikor vágjak fel a legjobb közönségemnek, ha nem most? Szóval gyorsan lekapom a fejemről a szemüveget, napszemcsi fel, az előbbit meg jobb híján a mama helyére dobom. Egy szó, mint száz, igazán érdemes lett volna a mérnököknek még pár kicsi rekeszt elrejteni a dizájnelemek közé, sajnos a kinézet egy kissé a használhatóság rovására ment.

Átültem hát gyorsan hátra, ahol egyből eszembe jutott, hogy az imént nem állítottam vissza az első ülést, így hát sajnos itt már sokkal szűkösebb a helyzet. Hogy reálisan tudjak gondolkodni, megkértem Bellát, üljön be előre és állítsa be magának az ülést, hogy megtudjam, elférnék-e kényelmesen hátul, egy egészen más szituációban, mondjuk egy buli után.

Van lábtér, de nem nekem

Van lábtér, de nem nekem

Megállapítottam, hogy igaz, jobb, mint egy Volánbusz ötödik sora, de nem sokkal. Nem mertem tippelni, hány kilométert bírnék ki itt, mert Bella a végén még kihívásnak veszi a dolgot. Egyébként egy kicsit olyan volt, mintha egy páncélautóban ülnék: az ajtók feltűnően vastagnak hatottak, a hátsó ablakok pedig annyira aprók, hogy szegény utas majdhogynem egyáltalán nem lát ki oldalra.

Egy harckocsiba ülünk be hátul

Egy harckocsiba ülünk be hátul

A csomagtér viszont méretes, egy bátor hölgyemény az esten élőben be is mutatta, és simán magára záratta a hátsó ajtót, elmesélése szerint jobb, mint a hátsó ülés (vicceltem 🙂 ). Mindenesetre 360 literes.

Összességében az autóról (kényelméről) alkotott véleményem nem kifejezetten rossz. Szívesen kipróbálnám egyszer élesben is, ha lehetőségem adódna rá, de be kellett ismernem: huszonhat évesen nem vagyok elég fiatal egy ilyen, fiataloknak szánt kocsihoz.

dsc_4110-2

Fotók és cikk: Mátó Zoltán / Wazemaki /